A semmi határán

Egy hét eltelt, a telihold felére fogyott. Gyenge fénnyel világítja meg a tó környékét, ami újfent vastag párába burkolózik. Április utolsó napján nagyon hideg a reggel, minden bizonnyal ez okozza a napközben már melegedő víz kipárolgását, ami a szélcsendnek köszönhetően meg is üli a tájat. Ha lehet, most talán még sűrűbb, még átláthatatlanabb a pára a víz felszínén, mint egy héttel ezelőtt. A gátról már látható keleti derengés a vízről nézve teljesen eltűnik. Sűrű homályban közeledek a tutaj felé. Halkan próbálok gázolni a vízben, nem akarok elriasztani semmit. Jobbról is, balról is halk loccsanások jelzik, hogy nem vagyok egyedül. A lesben pedig mintha még éjszaka lenne. Kényelmesen elheverek a szivacson, jöjjön aminek jönnie kell. Még a napkelte ideje előtt a párából kiválik egy madár alakja, közeledik. Azt látom, hogy réce, de a fajt csak akkor ismerem fel, amikor már nagyon közel van. Üstökösréce! Hej, azannya! Az erős pára miatt szinte még sötét van, fény alig. Az optikát sem merem felé fordítani, nehogy elijesszem, megvárom, hátha beúszik a jó irányba. Nem is csalódok, a madár célba veszi a pihenőfát, és szépen felmászik rá. Micsoda helyzet lenne ez jó fényekben! 1/8-ot ad a gép, erősen koncentrálnom kell, hogy éles képet tudjak exponálni.

Öröm látni ezt a fajt, remélem majd egyszer szép napsütésben is visszatér! A réce pár percig nézelődik, kicsit tollászkodik, majd lesiklik a fáról, és elveszik a ködben. Maradok egyedül. Telik az idő, rápillantok az órára, a napkeltén elvileg már túl vagyunk, szinte semmit nem érzékelek belőle. Világosabb lett ugyan, de a lesből kinézve még mindig úgy érzem, hogy a semmi határán vagyok.

10-15 m-en felül semmit nem látok a víz felszínén. Egy-egy szárcsaárny is elúszik a látótávolság határán, de velük nem tudok mit kezdeni. Dereng már a nap fénye, de nincs az a narancsba öltöztető fényár, színtelen korongként emelkedik a nap egyre magasabbra.

A víz fölött sem látok nagyon színeket. A madarak sötét árnyakként jelennek meg hirtelen, majd tűnnek el ugyanúgy.

Lassan két órája is már, hogy a nap felkelt, a szürkeség azonban még mindig mindent beborít. Az egymással rivalizáló szárcsák mondjuk éppen jó távolságban fordulnak egymás felé,

de egy rövid pózolás után már mennek is a dolgukra. Semmi akció.

Aztán váratlanul mintha bővülne a látkép, megmozdul a páratömeg, és egyre távolabbi dolgok is feltűnnek.

Gyorsan kitisztul a kép, de a nap már magasan jár, a fények így túl erősek a további fotózáshoz. A pára elvitte ezt a reggelt...