Ha még nem mondtam volna, a leskunyhó ablak egy másik világra. Amikor a les ajtaja bezárul, megnyílik az a csodálatos világ, ami engem is rabul ejtett. A természet ilyenkor olyan oldalát is megmutatja, amit másként talán soha. Alig dereng még valami, a tó fölött úszó pára mindent beborít. Csak sejteni lehet, hogy valami itt-ott mozog is benne. Ahogy a a virradat egyre közeledik, a hömpölygő pára más-és más színt ölt.
Néha egy foltban feloszlik, hogy láttassa a sosem látottat. A szemem káprázik csak, vagy tényleg fura, kétfejű madár tűnik ki belőle?
A képzelet tréfája hamar továbbáll. A pára ismét mindent betakar. De csak azért, hogy a felkelő nap segítségével mindent aranyba foglaljon.
A kócsag tollászkodó mozdulataival arannyal vonja be magát.
Minden kétséget kizáróan ez most itt maga Eldorádó.
Az aranyló ködben tovasétál a kócsag,
de csak azért, hogy a szárcsáknak adja át a helyét.
A kergetőző madarak körül aranycseppek fröccsennek szanaszét,
és a közeledő récét is még aranyszínben csodálhatom.
Ahogy a nap emelkedik, a sárga köd nagyon hamar eltűnik. Csak az aranyló paplanból született, izzó csőrű madarak maradnak.
Meg az a tengernyi fénygömb, ami a víztükröt borítja.
A sok csillogó üveggyöngy között kócsag halászik,
míg meg nem találja közöttük a számára megfelelőt.
Kétfejű madarak, Eldorádó aranya, gyöngyhalász kócsag, hát ilyenekkel álmodtam legutóbb. :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése