Az utolsó pillanatban / In the last moment

Az egész azzal kezdődött, hogy leolvasztottuk a fagyasztóládát. Időnként ezt megteszi az ember, és ilyenkor feltárulnak a fagyasztó legrejtettebb zugai, és érthetetlen módon, mindig előkerül valami "érdekesség". Így volt ez most is, néhány bizonytalan eredetű hús formájában. Feleségem ezt a néhány csomagot családi élelmezésre alkalmatlannak minősítette, és eltávolításra ítélte. Nem kellett sokat gondolkodnom, hogy mi is legyen a sorsuk. Mindenki számára ismerős ilyenkor télen az utak melletti villanyoszlopon, fán ücsörgő egerészölyv. Látszólag nem foglalkoznak az alattuk elsuhanó autókkal, de ha azok lassítanak, vagy megállnak a közelben, egyből szárnyra kapnak. Ilyenformán persze lehetetlen közelebbi kapcsolatot létesíteni velük. De ha az embernek hús van a birtokában, mindjárt más a helyzet. :)
Hirtelen aktuális lett egy lessátor kihelyezése. Persze a helyszín már elő volt készítve, mert azért bíztam benne, hogy ezen a télen erre is sor kerül. :)

Szóval a húst kiraktam, és vártam a következményeket. Napok teltek el és látszott, hogy az ölyvek (szám szerint kettő) megtalálták a csalit. Az már világossá vált az elején, hogy ha komolyan ölyvet szeretnék fényképezni, akkor további etetnivalóra is szükség lesz. Tehát bevetettem mindent, és terítékre került mindenfajta finomság. Még az országutak mellett az örök vadászmezőkre tért róka földi maradványai is e nemes célt szolgálták.

Telt múlt az idő, de a siker csak nem akart jönni. A csali fogyott, de a madarak nem akartak az objektív elé járulni. Pedig biztos voltam abban, hogy rájárnak, mert folyton a környéken mozogtak. Persze azért volt mit nézni a lessátorból. Leginkább azt a szajkót, ami ölyvet játszva járt a húsra. Rendszeresen megjelent, már messziről kiabálva, legtöbbször az ölyvek vijjogó hangját utánozva. Mivel a szajkó elég jó hangutánzó, néhányszor behúzott a csőbe. Már tűzkészen vártam a közelből hallott ölyvet, amikor matyi barátom huppant a beszállófán. Nagyon tetszett neki a dolog, mert sűrűn eljátszotta.Már kezdtem elkeseredni, hogy nekem csak a szajkó jut. A csali, és a kedv is erősen fogyott. Az utolsó pár nap következett. Egyéb elfoglaltságaim és a közelgő tél vége miatt idén már nem lesz több lehetőségem az ölyvek fotózására, így hát belehúztam a végére, és rásegítettem egy kis csirke farháttal. (Mondjuk a környék rókái és kóbor kutyái jól éltek ez alatt a másfél hónap alatt.)

Eljött az utolsó, a hetedik nap, amit a lesben töltöttem. Mesebeli szám! Hátha ma sikerül. És így is lett. Kb két óra várakozás után megérkezett a két ölyv. Minden teketória nélkül az egyik leszállt a beszálló fára, és falatozni kezdett. Csattogott a fényképező is. A másik delikvens a közeli fáról kiabált neki, az én madaram meg bőszen válaszolgatott. Nem maradt sokáig, talán öt percig. De ez éppen elég volt arra, hogy elkészítsem első egerészölyv fényképeimet.

Itt kell köszönetet mondanom Golubics Pisti, Bodó Jani, Kulcsár Peti barátaimnak, hogy segítettek az etető anyag beszerzésében.

I tried the photography of the buzzards one and a half months. Initially totally unsuccessfully. Just I looked the jay, while he carries the meat. The seventh time, however, I have been successful. Buzzard has landed before the lens. I was able to take a photo of it finally.