Két hétig nem voltam fotózni. Azért ez nagy szó nálam, pláne ilyen sűrű időszakban. Megvolt az oka. Úgy gondoltam, nem írok róla, de annyira hozzátartozik a mostani fotós világhoz, hogy nem tudom kikerülni. Elszállt a számítógépünk. Ez még nem akkora baj, ilyen volt már párszor. A nagyobb baj az volt, hogy a gépben lévő második HDD, amin az adatokat tároltuk, szintén bemondta az unalmast. Erre nem számítottam, lévén két hónapja vásároltuk. Na most ezen a HDD-n volt az utóbbi három év fotós anyaga, családi fényképek, munkával kapcsolatos dolgok, megfigyelések, táblázatok, stb, stb. És bizony biztonsági másolat nem volt. Persze most lehetne azt mondani, hogy te marha. Meg ez egy alapvető dolog, meg ilyesmi. Én is mondtam magamnak, és ettől még cudarabbul éreztem magam. Azt szoktam mondani, hogy elég nagy a hátam, sok mindent elbírok, de azért ez rendesen rám telepedett. A vége azért jól sült el. Kiváló segítőm hozzáértése megmentett mindent. Innen is hatalmas köszönet, és örök hála! Szóval a biztonsági mentés után megjött az érzés is, hogy ideje körülnézni a tónál. Két kihagyott hétvége után már kíváncsi voltam, mi változott. A délutáni les egy szürke gémmel kezdődött. A tutaj melletti kányafüvesbe szállt le. Sokat nem láttam belőle, csak a szeme világított, amíg körbekémlelt, majd elnyelte a zöld növényzet.
Kis szünet után ismerős hangok közeledtek. A látótérben megjelentek a hattyúfiak. Majdnem kétszer akkorák, mint a múltkor. Felém úsztak a mögöttük elengedhetetlen kísérővel.
A csapatnyi rút kiskacsa távozása után jó darabig csak a nézelődés maradt. Na meg a hallgatózás. Nagyon aktívak voltak a kis vöcskök, legalábbis a hangjuk alapján erre lehetett következtetni. A közelből szóltak, de a növényzet takarásából. Így próbáltam kitalálni, merre járhatnak. Aztán egyszer csak feltűnt egy. Nagyon közel volt, nem is tudtam ráfordulni, nem akartam egy gyors objektívmozdulattal elriasztani, inkább megvártam, amíg tovasiet. Mindvégig hangosan szólt. De mindjárt ki is derült, hogy mi okozta az izgalmát. Mögötte feltűnt a párja, de nem volt egyedül.
Két csíkos nyakú fióka követte. Amíg az anyjuk tollászkodott, ők a les előtt úszkáltak.
Hej, micsoda helyzet! Egy hónapon keresztül azon fáradoztam, hogy a búbos vöcskök fiókáiról közeli képet tudjak készíteni. Nem sikerült. Most meg itt vannak előttem a kis vöcsök fiai. Az örömömet még az is fokozta, hogy soha nem láttam még ennek a fajnak a fiókáit. Csak mindig a már juvenilis tollazatot viselő, önálló fiatalok kerültek a szemem elé. A nagy izgalom közepette igyekeztem jól exponálni, és nem elrontani a felkínálkozott lehetőséget. Az anyamadár erre lehetőséget is adott, mert jó ideig tollászkodott a les előtt, és nem vitte el azonnal a fiókákat. Már csak azon izgultam, hogy távozóban a "zöld" víz felé ússzanak el. Szerencsém volt. :)
Na, innentől már bármi történhetett, nem végződhetett rosszul a nap. Az sem zavart nagyon, hogy a pihenőfára érkező szürke gémet egy óvatlan mozdulattal elriasztottam. A naplementét már teljes nyugalomban vártam. De még egy rövid közjáték hátravolt. A pihenőfa felé vízityúk úszott. Na most ezt azért már nem szúrom el. Mire a fára ért, már tűzkészen vártam.
Az izzó háttér előtt forgolódott kicsit, rendbe szedte tollazatát,
majd egy hatásos pillantás után eltűnt a gyékényesben.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése