Az asszonynak mindig igaza van

Úgy alakult, hogy a szombat hajnalra tervezett fotózás elmaradt. Van ez így néha. Azonban egy tervezett fotózás elmaradása miatt valahogy mindig kiül az arcomra valami. Valami, amit az ember felesége azonnal észrevesz. Életem párja tudván, hogy ilyenkor használhatatlan vagyok, felvetette egy délutáni les lehetőségét, hiszen délután is lehet madarat fotózni! Á, délután? Semmi értelme. Úgysem jönnek az ölyvek, ha napvilágnál ülök be a lesbe. Csak-csak, addig rágódtam a dolgon, hogy végül kimentem. Ha más nem, majd az ölyves les sarkához felállított madáretetőre járó cinegékkel elleszek. Délután egy óra, mire kint vagyok. Kicsit matattam, friss etetőanyagot raktam ki, aztán beültem a lesbe. Még jó, hogy a heti egyszeri, nagyobb mennyiségű zsigerből szoktam tartalékolni, hogy a fotózások alkalmával biztosan legyen a les előtt az ölyveknek is táplálék. Talán fél órája kuksolhattam bent, amikor a madáretetőn riasztottak a cinegék. Tudtam, hogy ez nem volt hiába. Az etetőtér felett árnyék suhant át. A következő pillanatban pedig az egyik beszállóra egerészölyv huppant le. 

Hoppá-hoppá! Pár óvatos kattintás, de az ölyv nyugodt volt. Így bátran készíthettem sorban a képeket. De jó, hogy kijöttem! Ölyvem nézelődik, kémleli a környéket, néha jólesően vakarózik egyet.

A nap közben néha kibukkan a felhők közül, szépen telibekapja a madarat. De mi ez, elkezdett esni a hó. Egyre jobban, miközben a nap is sütött. Mi van ma itt? Persze én meg csak nyomom a gombot, telik a memóriakártya szépen. Azon ügyködök, hogy minél több hópelyhet a képbe szorítsak.

Madaram, miután jól kibámulta magát, leugrott a földre, hogy egyen is valamit. De a java csak ezután követezett. Újabb riasztás a madáretetőn, újabb árnyék, egy másik ölyv landol a földön. Nincs teketória, neki esik a másiknak. Megy a csetepaté, sajnos elég rossz helyen, így fotó nélkül ér véget az ölyvek közti nézeteltérés. A másodjára jött madár fel is ugrik a levegőbe. Kisvártatva, azonban újabb madár érkezik. 

Ő már a harmadik. Ő is bepróbálkozik, hogy valami konchoz jusson, de ő is arra kényszerül, hogy odébb álljon. Még egy-két sikertelen próbálkozás, rárepülés után fel is adja a dolgot.

Az elsőként érkezett ölyv meg csak evett. Miután sikeresen elkergetett mindenkit, és megtömte a begyét, felugrott a beszállóra, hogy rendbe szedje magát.

Csőrtisztítás, tollrázás után még egy darabig ücsörgött előttem. A nap eközben már a horizontra ért. A szemközti hegyoldal már a napnyugta fényeiben úszott.

Miután eltűnt a nap, madaram is úgy döntött, elvonul emészteni. Én meg csak ültem a lesben, nézegettem az elmúlt három óra képeit, próbáltam felfogni, mi is történt. Az elmúlt négy évben számtalanszor elképzeltem már, hogyan szeretném az ölyveket fotózni. Kitaláltam számtalan helyzetet. De a kirakósnak legalább egy eleme eddig mindig hiányzott. Ezen a délutánon minden stimmelt. Megjöttek az ölyvek, szép fények voltak, esett a hó, nem merült le a fényképező, és én is a lesben voltam. Mindez úgy, hogy nem keltem hajnalban. Ki érti ezt? Azért egy végső következtetést levontam az esetből. Az asszonynak mindig igaza van! :) Pussz!