Téli Mecsek

Behavazott a hegy. Mint amikor a menyasszony felveszi szép fehér ruháját, úgy öltözött fehér ruhába a Mecsek is. És ahogy a vőlegény is ilyenkor látja legszebbnek választottját, nekem is ilyenkor a legszebb kedvenc hegyem. Ki tudja meddig tart ez az állapot, ezért minden pillanat számít, minden lehetőséget meg kell ragadni, hogy az ember magába szívhassa a friss, tüdőt tisztító levegőt, és azt a makulátlan fehérséget, amit a havas táj nyújt. Kislányommal a leskunyhóba igyekeztünk. Már az érzés is fantasztikus volt, amikor a helyenként 30 cm-es hóba belegázoltunk. Ám akkor lepődtünk meg igazán, amikor a leshez értünk, ugyanis a kunyhó nem látszott. A mellette álló ezüstfa bokorra annyi hó rakódott, hogy az nem bírta a hatalmas nyomást, és ráborult a kis építményre. Fél órányi munkával végül sikerült bejutnunk, és innentől már problémamentesen szemlélhettük a történteteket, és a felhőbe burkolódzó hegyet.

A délután nagy része eseménytelenül telt, eltekintve persze a madáretető forgalmától. Az ölyvek nem mutattak érdeklődést a táplálék iránt, jobbára csak a hangjukat hallatták. Aztán kb fél órával naplemente előtt megtört a jég, és megérkezett az első madár.

Ó, nagyon szép berepülés volt. A háttér havas erdeje gyönyörű körítést adott. Az ölyv fordult egyet közvetlenül a föld fölött, és megtette azt a szívességet, hogy szemből is megmutatta magát.

Hát van ennél szebb a világon? :) Elég bátortalanul viselkedett. Mintha tartott volna a vastag hótól, nem akaródzott neki leszállni a földre. Még kétszer tett rá kísérletet,

de mindkétszer meggondolta magát,

és inkább az ágon nézelődött.

Fiatal madár, tapasztalatlan, nem ismeri még a havat. :) Nem úgy a hollók. Amíg az ölyv tanakodott, megjelent a fekete páros, és teketória nélkül a hóban landoltak.

Ez volt a jel a többi madár számára. Szinte azonnal, valahonnan a fejünk fölül egy másik ölyv huppant le elénk.

És innentől nem volt megállás. Sorra érkeztek a madarak, akadt köztük több ismerős is.

Izgalmas percek voltak. A hóban is akció,

az ágon is akció.

Sorra gyűltek az ölyvek a hó tetején a lemenő nap fényében. Mi tagadás, nagyon szép volt.

Persze próbáltuk őket beazonosítani, és számolni.

A legtöbb, ami egyszerre a les előtt tartózkodott, az 12 példány volt.

Nem rossz eredmény, úgy gondolom. :) Hamar el is telt az a fél óra, a nap átbukott a hegygerincen, árnyékba borult a környék. Ideje volt indulni.

Ám hátravolt még egy meglepetés. A hazafelé vezető úton megpillantottuk a behavazott erdő mögött alábukó napot. A látvány magával ragadó volt, egyszerűen nem lehetett kihagyni.